Könyvmolyoló

Minden egyes kortárs magyar könyvről szóló bejegyzést úgy kezdek, hogy nem is értem, miért nem olvasok több ilyet. Amikor tényleg ez áll hozzám a legközelebb, amikor tényleg ez az a világ, ahol teljesen otthon érzem magamat. Akkor hallottam Poós Zoltánról először, amikor megkaptam ezt a könyvet ajándékba, mégis pár oldal után olyan érzésem támadt, mintha régi ismerősök lennénk, szövege annyira ismerősen csengett, mintha Poós teljes életművét a hátam mögött tudhatnám már. Ismét csak elhatározom, hogy több kortárs magyart fogok olvasni, igyekszem ezúttal majd be is tartani ezt a magamnak tett ígéretet.

Ez az ismerősség Az alkony fokozataiban azért is érdekes, mert a regény olyan korban játszódik, amiről nagyon keveset tudok: 1946-ban, amikor a háború már véget ért, megkezdődött a romok eltakarítása és az újjáépítés, de a kommunista hatalomátvétel még nem történt meg. Én eddig nem tudtam, mi volt az a Manci híd (a felrobbantott Margit híd pótlására épített ideiglenes pontonhíd), sosem hallottam még az oktogoni merényletről (ami egy féltékenységi dráma volt, amit aztán politikai célokra használtak fel), sőt, az 1945 utáni történelemre valahogy sosem maradt idő az iskolában sem, így a történelmi eseményekről csak hiányos ismereteim vannak. Ennek ellenére olyan érzést keltettek bennem ezek a mondatok, mintha jól ismert terepen járnék.

A főszereplő, Unden Gábor egykori olimpiai bajnok úszó megpillant egy lányt a Margit-szigeten, és nyomozni kezd utána, mert elhatározza, hogy neki ez a lány kell. Követi, leskelődik utána, betör a lakásába, majd csak sikerül megismerkednie vele. Eközben belekeveredik a politikai eseményekbe is, ám neki határozott elképzelései vannak a jövőről, mindent alaposan eltervez, a véletleneket nem engedi közel magához. Felmerül ugyan benne, hogy talán túl erős kézzel irányítja a sorsát, legalábbis Sophie-val való viszonyában “elfogta az a bizonyos enyhe kétely, hogy vajon meg van-e áldva a viszony, azaz beteljesülhet-e olyan kapcsolat, ahol kiiktatták a sorsszerűséget“. Erre nem kapunk választ, csak sejtjük, hogy Sophie sem minden számítás nélkül vágott bele ebbe a kapcsolatba. (Sőt, én több racionalitást érzek az ő döntésében, mint Gáboréban.)

És miközben Gábor ilyen formán tudatosan építi a jövőjét, megszállottan kutat az emlékei után is, elsősorban legelső emlékét szeretné felidézni. Teszi mindezt egy olyan korban, amikor “a felejtés elsődleges polgári kötelességgé lépett elő, egyúttal a feledést megkönnyítendő, gyors ütemben felállították az új emlékezet útjelzőit“. Gábor makacsul próbálja rekonstruálni saját múltját, miközben annak szélesebb fogódzói, a történelmi emlékezet darabajai fokozatosan halványulnak és kérdőjeleződnek meg, sőt, a múlt tárgyi emlékei is romokban állnak: a házból, amelyben felnőtt, csak egy téglakupac maradt.

Ahogy tehát Magyarországon tudatosan, kemény kézzel irányítva zajlik a múlt rekonstrukciója és a jövő konstrukciója, úgy zajlik ugyanez a (re)konstrukció Gábor életében, nem kevésbé tudatosan és nem kevésbé törvénytelen, helyenként visszatetsző eszközökkel. Nem tudjuk, mi lesz Gábor és Sophie sorsa, nem derül ki, lehet-e hazugságokra és mesterségesen kreált múltra jövőt építeni. Ha maradunk a Gábor sorsa és a magyar történelem közötti párhuzamnál, akkor a válasz az, hogy lehet, ha nem is az örökkévalóságig, de egy emberöltőn át biztosan.

Kalligram Könyvkiadó, Pozsony 2006

Trackback URL