Szuhanov ünnepelt műkritikus, a központi elvárásokat tolmácsoló A világ művészete című befolyásos lap főszerkesztője, a legnagyobb élő (természetesen szocialista realista) festő veje; miniszterekkel parolázik, szolgálati Volgával jár, amelyet hivatásos sofőr vezet, van egy vidéki dácsája, szépen berendezett, tágas belvárosi lakásán pedig bejárónő vezeti a háztartást. A nyolcvanas évekbeli Szovjetunió felső tízezrébe tartozik hát (noha fia egyszer megjegyzi, hogy ha kicsit pofátlanabb, ennél többet is kibrusztolhatott volna magának). Aztán egyszer csak új szelek kezdenek fújni, és Anatolij Szuhanov szűkebb világában, a festészetben is megjelennek egy új kor előfutárai: addig elképzelhetetlen kiállítások nyílnak, sőt, felsőbb utasításra ő is kénytelen olyan cikket írni lapjába, amely nem teljes mértékben elítélő a nyugati festészeti irányzatokkal szemben.

És Szuhanov ettől megkergül. Nem érti, mi történik, és nem érti, mit is kellene csinálnia. Régi, elfojtott túlélési ösztönök aktivizálódnak benne és tagad, elfojt, tagad, elfojt, ameddig csak tud, de egyszer csak nincs tovább, megállíthatatlanul tolulnak fel benne a tudata legmélyére száműzött múlt foszlányai. Ettől a perctől kezdve lesz igazán csodálatos Grushin addig is élvezetes regénye: több száz oldalon keresztül olvashatunk Szuhanov vívódásairól, az ifjú festő megalkuvásairól, gyávaságáról, számításairól és végül arról, hogy (némileg hatásvadász módon épp 33 évesen) milyen elgondolások alapján döntött úgy, hogy tehetségét megtagadva az álságos műítészi pályát választja.

Grushin nem ítélkezik, de nem is menteget, csupán szárazon megállapítja, hogy Szuhanov „akkor eszmélt rá, hogy félelem nélkül akar élni, hogy nem akar idegenektől rettegni, akik egy csendes kora hajnali órán dörömbölnek az ajtaján”, mert hát Szuhanovnak erről is vannak emlékei bőven. Gyermekei révén látjuk a jövő nemzedék két jellegzetes alakját is: fia, Vaszilij a kiváltságaival visszaélő gátlástalan alak, aki minden bizonnyal fényes karriert fog befutni a kilencvenes évek politikai életében, lánya, Kszenya pedig az underground elkötelezett híve, aki „izzó szenvedéllyel megveti az apja világát” – ha lehetek cinikus, akkor úgy sejtem, ez az izzó szenvedély nagyon hamar beletörődésbe fog átcsapni.

Grushin már egy új kor gyermeke, aki ösztöndíjjal egy amerikai egyetemre járt, és talán csak beképzelem, de én az ő hangját hallom néha, amikor a nagy orosz festők képtárak mélyén porosodó remekműveket szemlélő Szuhanov azt gondolja, hogy „haragudtam erre az országra, mely feledésre merészelte ítélni a legnagyobb mestereit, haragudtam erre a népre, mely ilyen tudatlanul utasította vissza ezt a gyönyörű szép ajándékot, és haragudtam erre a korra, mely változni látszott, ám valójában a régi maradt, hiszen még mindig megtiltotta nekünk, hogy birtokba vegyük a legbecsesebb örökségünket, még mindig arra kényszerített bennünket, hogy titokban, félénken körbesandítva, morzsánként lopkodjuk össze a revelációként ható élményeinket, akár a besurranó tolvajok”. Grushinból ez a harag egy remek regényt hozott ki a nehéz emberi döntések hátteréről, a lelkiismeretről, a meghasonlottságról és a szerelmi csalódásról.

Geopen Könyvkiadó, Budapest 2008 [2005], fordította: Ladányi Katalin

Eliška orvos Brnóban a II. világháború alatt, és közben csendesen teszi a dolgát az ellenállásban, röpiratokat terjeszt és egyéb tevékenységeket folytat a nácik ellen, nem utolsósorban szeretője, egy idősebb nős kollégája hatására. Aztán egyszer csak menekülnie kell Brnóból, mert a szerető lelécelt külföldre. Bajtársai kitalálják Eliškának a tökéletes búvóhelyet: éppen betegük a kórházban egy falusi fiú, Joza, akivel Eliška össze is barátkozott, hát most majd Hanulka néven új életet kezd, hozzámegy a fiúhoz feleségül, és kibekkeli a háborút a világ végén, egy Želary nevű aprócska faluban.

A regény Eliška átalakulása Joza Hanulkájává (ez a regény eredeti címe) – gyönyörűséges, szívet melengető történet. A művelt városi doktornő elképzelni sem tud rosszabbat annál, mint hogy egy döngölt padlójú kunyhóban lakjon az erdő közepén és feleségül menjen a falu bolondjához. Mert Jozát nem az eszéért szeretik: tagbaszakadt, erős fickó, de az észosztásnál az utolsók között volt. Eliška bánatában azt sem tudja, hova legyen. Aztán megismeri a falu lakóit, jobban megismeri Jozát, és olyan életet talál Želaryban, amiről még álmaiban sem gondolta volna, hogy tetszene neki.

Félreértés ne essék, ez nem egy rózsaszín ködbe burkolt romantikus regény a nagy szerelemről. Sokféle borzalomról esik szó a könyvben, részben a háború okán, részben a negyvenes évekbeli falusi élet keménysége okán. Abban sem vagyok biztos, hogy Joza és Hanulka viszonyát lehet szerelemnek nevezni, még szégyenlős szerelemnek sem nevezném. Kialakult viszont köztük valami egészen mély odaadás, ami miatt Eliška átértékeli egész addigi életét, és az összes addigi kapcsolatát.

A regényből készült filmben Cserhalmi György alakítja Jozát, a könyv borítójára is a film egyik képkockáját tették – így nem tudtam elvonatkoztatni Cserhalmitól: Joza mozdulatait, mondatait cserhalmisnak olvastam, így még kerekebb lett számomra ez a regény. Csak olyan nagyon rövid volt. Úgy olvastam volna ennél sokkal-sokkal hosszabban is.

Novella Könyvkiadó, Budapest 2004 [2002], fordította: V. Detre Zsuzsa

Az Azazel valóban egészen másféle krimi, mint amiket olvasni szoktam: először is Oroszországban játszódik, másodszor a cári időkben, harmadszor pedig valahogy egy percig nem érdekelt a bűntény megoldása. Maga a krimi a jól megszokott sémákkal dolgozik: aki gyanús, az nem biztos, hogy bűnös, senkiben sem szabad megbízni, és akit a gyanú árnyéka sem érhet, annak talán mégis van vaj a füle mögött. De ez nem baj, elvégre ezért olvasunk krimit, és mint írtam, ezúttal nem is a bűntény kötött le, hanem inkább a szereplők, főleg a főszereplő, a moszkvai rendőr-főkapitányság írnokából nyomozóvá lett, kisfiúsan bájos, pirulós Fandorin.

Fandorin az, aki megszerettette velem ezt a történetet. Ő az, akit nem hagy nyugodni egy aranyifjú öngyilkossága, ő az, aki utánajár a lehetséges indokoknak, felgöngyölíti az ügyet, és eljut egy nemzetközi összeesküvésig. Közben többször majdnem életét veszti, az eszére felfigyelnek a felettesei, és még a romantika sem hiányzik ebből a történetből. Mindehhez képzeljünk el csipkés napernyőket, aranyozott hintókat, városi szalonokat, titkos kártyabarlangokat, és megkapjuk azt a hangulatot, ami annyira magával ragadott engem is. Nem elhanyagolható az sem, hogy a rendőrség abban a korban legfeljebb ujjlenyomatot tudott venni, így az ügy kibogozásában kénytelenek a nyomozók a szürkeállományukra hagyatkozni, amit én kimondottan kedvelek.

A kiadó „intellektuálisan és nyelvileg igényes” kriminek titulálja ezt a regényt, de nem tudom, mit kellene ez alatt értenem. Nekem nem voltak intellektuális vagy nyelvi igényeim, pusztán szórakozni akartam. Akunyin regénye pedig pihentetett, helyenként megmosolyogtatott, és végig nagyszerűen szórakoztatott.

Európa Könyvkiadó, Budapest 2002 [1998], fordította: Bagi Ibolya

Frank Lehmann Nyugat-Berlinben él, a cselekmény idején, azaz 1989-ben tölti be harmincadik életévét, és fogalma sincs arról, hogy mit kezdjen a világgal, sem arról, hogy mit akar csinálni a piáláson kívül. Meg hogy egyáltalán akar-e bármit is kezdeni. Normális kapcsolata nincs, úgy tűnik, soha nem is volt, éjszaka dolgozik és piál, nappal alszik vagy piál vagy lóg a haverokkal. És az égvilágon semmi nem érdekli. Jár kocsmáról kocsmára, éjszakai kalandokba keveredik egy ocsmány kutyával, céltalanul lődörög a városban. Közben leomlik a berlini fal, de őt ez cseppet sem izgatja.

Regener kitűnő képet fest erről a világról: a helyét kereső, kallódó emberek laza, kötöttségektől mentes életéről. Talán túlságosan is jó lett ez a kép, és ezért nem tetszett nekem annyira ez a regény. Mert engem szörnyen irritálnak a Frank Lehmannhoz hasonló alakok, akik még harmincévesen sem tudják, mihez kezdjenek magukkal, sodortatják magukat az árral, de ahhoz már nem elég vagányak, hogy ezt mondjuk a szüleikkel szemben is felvállalják. Az én szememben nem vicces, hanem szánalmas jelenet volt, amikor Lehmann úr (mert így szólítják a haverjai) hazudozik a szüleinek arról, hogy milyen felelősségteljes beosztásban dolgozik, étteremvezető ő, kérem szépen, nem egy piás csapos.

Megrendítő, hogy Regener világlátásában az az ember, aki viszont tetterős, aktív, akinek céljai vannak, mint Lehmann úr barátjának, Karlnak, aki a kocsmai munka mellett képzőművészeti pályára készül, nem képes elviselni a helyzettel járó felelősséget és teljesítménykényszert, és idegösszeroppanást kap. Még a végén kibújik belőlem a szunnyadó szociológus, és kanyarintok ide néhány mondatot a meghosszabbodott ifjúkorról, meg az ifjúsági életforma felértékelődéséről, a norma- és értékrendszer individualizálódásáról. Nem fogok, van ennek bőséges irodalma, már magyarul is. Ez a regény nagyszerű szépirodalmi illusztrációja ezeknek a folyamatoknak. Önmagáért élvezettel olvasni azonban nem tudtam.

Kalligram Könyvkiadó, Pozsony 2007 [2001], fordította: Jónás Péter