Mostanában valahogy kísértenek engem J. G. Ballard írásai, úton-útfélen beléjük botlok: hol a Galaktikában bukkan fel egy novella, hol egy idézetet kell kikeresnem valamelyik novellájából, hol egy kósza hír kerül elém Ballardról… Bármennyire távol áll tőlem bármiféle babona, be kell látnom, hogy ez nem lehet véletlen, nekiduráltam hát magam, hogy megismerkedjem J. G. Ballard munkásságával, rögtön először a híres kultregényt vettem kézbe, amelyből Cronenberg készített nem kevésbé híres kultuszfilmet: a Karambolt.
Néha elfog az az érzés, hogy manapság azt nevezik kultuszregénynek, amelyik kellően erőszakos, kellően át van itatva drogokkal és kellően sok szexjelenet van benne. Na, ezek mind igazak a Karambolra is. Pontosabban fogalmazva ebben a regényben gyakorlatilag 185 oldalon egymást váltja a tömény erőszak és a szex, bedrogozott szereplőkkel. Személytelen, sivár, kopár világot jelenít meg Ballard, ahol nem csak a városi tér kiüresedett, hanem minden emberi reláció is. Betonteknőben, autókasznik között élnek a perverz szereplők, és aberrált szakszerűséggel teszik a dolgukat.
Autóbalesetet szenved és a balesetben egy ember halálát okozza James Ballard filmproducer, és a baleset után megismerkedik egy Vaughan nevű egykori „tévés tudóssal”, aki időközben az autóbalesetek megszállottja lett: baleseteket fényképez, a balesetekből erotikus energiát merít és szexuális ihletet nyer. Ballard egyre inkább vonzódik Vaughan beteg világához, átveszi szenvedélyeit, érdeklődését. Vaughan pedig üldözni kezdi Liz Taylort, mert álma az, hogy a színésznővel egy autóbaleset során egyesüljön, az ő halálát okozva, a vér, az agyvelő és az ondó keverékében fuldokolva.
Ennél a leírásnál horkant fel a férjem, hogy nem is érti, mi tetszhet nekem ebben a könyvben. Mert igen, nagyon tetszett, ez a regény zseniális. Mégpedig attól zseniális ahogyan Ballard ír: szinte minden mondata csodálatos, egy percig nem kétséges, hogy az erőszakos, pornografikus balesetes történetet sokkal magasabb szinten kell értelmezni: az erőszak és a sivárság eltúlzott, végletekig vitt megjelenítése a társadalomban zajló folyamatoknak. A szeretkező férfi nála „egy bonyolult jármű vezetője”, az aktus „az új technológiát ünneplő akrobatikus balett”. Nála a forgalom úgy halad előre az autópályán „mint a vér egy haldokló artériában”. És sorolhatnám a példákat.
Beteg, perverz, aberrált – igen, amennyire beteg, perverz és aberrált a világ is körülöttünk. Kell hozzá gyomor, de ha kellően nyitott elmével állunk hozzá, akkor fantasztikus regényt kapunk korunk fonák viszonyairól, a természettől eltávolodott emberről. A Cartaphilus kiadó honlapján azt olvastam, hogy mintegy 37 év után végre készül a magyar fordítás. Éljen.
Vintage, London 1995 [1973]
