Könyvmolyoló

A történet ott kezdődik, hogy amikor blogot indítottam, ostoba módon úgy gondoltam, nem valamelyik ingyenes helyre fogok írni, hanem ha már úgyis van temérdek hely egy (férjem által) bérelt tárhelyen, hát oda. Aztán a szolgáltatót néhány hete megvette egy másik, így havi szinten kábé száz forinttal kevesebbet kell fizetni a tárhelyért, viszont azóta hibaüzenet hegyek jelennek meg a blogon és az adminisztrációs felületen egyaránt, rajtam kívül talán senki sem tud belépni (így megjegyzést hagyni sem), nincs RSS feed és nem tudok képeket beilleszteni a bejegyzésekbe.

Természetesen reklamáltam (vagyis -tunk, vagyis -t a férjem), a szolgáltató azt felelte, hogy ez sajnos együtt jár a költözéssel, de amint végleg átköltöztettek mindent, helyreáll a rend. Nem vagyok informatikus, nyilván ezért nem értem, mi köze van ennek a költözéshez. Bölcsészként azt képzelném, hogy ha adatokat költöztet az ember, akkor azokat maradéktalanul adathordozóra teszi, elhordozza valahová, ahol maradéktalanul lecuppantja őket az adathordozóról. Bitek csak úgy nem kóborolnak el az adathordozóról út közben. Ez olyan, mintha azt mondanám, hogy mivel a zongorista elköltözött a Kossuth utcából a Petőfi utcába, egy ideig nem tud Chopint játszani, mert a Chopinhez szükséges hangok elvesztek a költözés közben, és még meg kell keresni őket. Abszurdum.

Szóval ezért nem működik a blogom. Ma ismét reklamálni fogok (vagyis fogunk, vagyis fog a férjem), de nincsenek vérmes reményeim. Már kedvem sincs megnyitni az oldalt. De előbb-utóbb majdcsak úrrá lesznek az informatikusok ezen a problémán, addig meg csak dühöngök.

Share on Facebook

Ahhoz képest, hogy a novella nem a kedvenc műfajom, egészen sok novelláskötetet forgatok mostanában, mert zaklatott napi időbeosztásomhoz viszont éppen a novella rövidsége illik. Shirley Jacksont ajánlásra kezdem el olvasni, azt tudtam róla, hogy fiatalon meghalt, írt néhány regényt (ezek közül az egyik, a The Haunting of Hill House egészen érdekesnek tűnő igazi kísértethistória, és régóta fent van a várólistámon, előbb-utóbb majdcsak sort kerítek rá), életműve legfontosabb darabjainak azonban novelláit tartják, azon belül is egy, „A sorsolás” igazi klasszikusnak számít.

Valóban „A sorsolás” az egyik legjobb novella ebben a gyűjteményben, noha akad még néhány nagyszerű írás, például „A démon-kedves”, „Az áruló” vagy „A nyaralók”, és akad néhány olyan is, ami egyáltalán nem tudott lekötni. Nem kívánom mindegyik novellát külön-külön megemlíteni, ezért napok óta gondolkodom, hogyan is fogalmazhatnám meg, mi a közös ezekben az írásokban. Mert van bennük közös, ezt érzem, összecsengenek egy csomó mindenben, no de ezt pontosan körülhatárolni nem olyan könnyű.

Talán nagy általánosságban azt lehetne mondani, hogy valami mélységesen ellenséges emberkép rajzolódik ki Jackson novelláiból. Mindegy, hogy a szereplői vidékiek a városban vagy vidékre költözött városiak vagy vidéken nyaraló városiak vagy éppen tősgyökeres falusiak, az emberek körülöttük rendkívül barátságtalanok, rosszindulatúak, esetenként még az életükre is törnek. Jackson emberképe mérhetetlenül lehangoló, az ő közösségeiben az összetartás csak akkor fedezhető fel, ha egy közös ellenség ellen kell összefogni, aki általában egy kívülről betolakodó, néha azonban, mint „A sorsolás”-ban, közösségük tagja.

Hátborzongató, szorongást keltő légkör uralja ezeket a novellákat, amelyekben nem fedezhető fel semmi, ami megnyugvást adna az olvasónak. Az idillinek tartott amerikai falu kisközösségéről kiderül, hogy velejéig előítéletes emberek gyülekezete, akik semmiféle idegent nem tűrnek meg maguk között, és ahol a gyerekek még nyilvánvalóbban romlottak, mint a felnőttek – „Az áruló” című novellában a városból a faluba költözött család gyerekei rövid idő alatt megtanulják a helyi normákat és nevetve mesélik tervezett állatkínzásaikat. De a város sem jobb hely, ugyanolyan félelmetes, mint a falu, esetenként még az úttesten való átkelés is pánikot kelt a szereplőkben, és amikor végre megnyugodnának, emberi testrészeket találnak a tengerparton. Nem csoda, hogy a városi jelenetekben a szereplők tudata szinte sosem tiszta, hol gyógyszer, hol alkohol, hol mindkettő hatása alatt állnak.

Novellák Jhumpa Lahiri kötete óta nem tetszettek ennyire. Időnként borsózott a hátam a szövegtől, máskor felismertem a körülöttem zajló folyamatok felerősített, sarkított változatait, néha pedig konkrétan elfogott a Jackson szereplőit jellemző szorongás, amikor egy-egy novella végére értem. Mindez azonban ösztönzőleg hatott rám: elgondolkodtatott, helyzetértékelésre késztetett – Jackson regénye ezennel előrébb került a várólistámon.

Európa Könyvkiadó, Budapest 1983 [1965-1968], fordította: Csák Gyula, Falvay Mihály, Gönczi Éva, Horváth Krisztina, Molnár Katalin, Pataricza Eszter, Réz Ádám, Ross Károly, Szőllősy Klára

Share on Facebook

Minden egyes kortárs magyar könyvről szóló bejegyzést úgy kezdek, hogy nem is értem, miért nem olvasok több ilyet. Amikor tényleg ez áll hozzám a legközelebb, amikor tényleg ez az a világ, ahol teljesen otthon érzem magamat. Akkor hallottam Poós Zoltánról először, amikor megkaptam ezt a könyvet ajándékba, mégis pár oldal után olyan érzésem támadt, mintha régi ismerősök lennénk, szövege annyira ismerősen csengett, mintha Poós teljes életművét a hátam mögött tudhatnám már. Ismét csak elhatározom, hogy több kortárs magyart fogok olvasni, igyekszem ezúttal majd be is tartani ezt a magamnak tett ígéretet.

Ez az ismerősség Az alkony fokozataiban azért is érdekes, mert a regény olyan korban játszódik, amiről nagyon keveset tudok: 1946-ban, amikor a háború már véget ért, megkezdődött a romok eltakarítása és az újjáépítés, de a kommunista hatalomátvétel még nem történt meg. Én eddig nem tudtam, mi volt az a Manci híd (a felrobbantott Margit híd pótlására épített ideiglenes pontonhíd), sosem hallottam még az oktogoni merényletről (ami egy féltékenységi dráma volt, amit aztán politikai célokra használtak fel), sőt, az 1945 utáni történelemre valahogy sosem maradt idő az iskolában sem, így a történelmi eseményekről csak hiányos ismereteim vannak. Ennek ellenére olyan érzést keltettek bennem ezek a mondatok, mintha jól ismert terepen járnék.

A főszereplő, Unden Gábor egykori olimpiai bajnok úszó megpillant egy lányt a Margit-szigeten, és nyomozni kezd utána, mert elhatározza, hogy neki ez a lány kell. Követi, leskelődik utána, betör a lakásába, majd csak sikerül megismerkednie vele. Eközben belekeveredik a politikai eseményekbe is, ám neki határozott elképzelései vannak a jövőről, mindent alaposan eltervez, a véletleneket nem engedi közel magához. Felmerül ugyan benne, hogy talán túl erős kézzel irányítja a sorsát, legalábbis Sophie-val való viszonyában “elfogta az a bizonyos enyhe kétely, hogy vajon meg van-e áldva a viszony, azaz beteljesülhet-e olyan kapcsolat, ahol kiiktatták a sorsszerűséget“. Erre nem kapunk választ, csak sejtjük, hogy Sophie sem minden számítás nélkül vágott bele ebbe a kapcsolatba. (Sőt, én több racionalitást érzek az ő döntésében, mint Gáboréban.)

És miközben Gábor ilyen formán tudatosan építi a jövőjét, megszállottan kutat az emlékei után is, elsősorban legelső emlékét szeretné felidézni. Teszi mindezt egy olyan korban, amikor “a felejtés elsődleges polgári kötelességgé lépett elő, egyúttal a feledést megkönnyítendő, gyors ütemben felállították az új emlékezet útjelzőit“. Gábor makacsul próbálja rekonstruálni saját múltját, miközben annak szélesebb fogódzói, a történelmi emlékezet darabajai fokozatosan halványulnak és kérdőjeleződnek meg, sőt, a múlt tárgyi emlékei is romokban állnak: a házból, amelyben felnőtt, csak egy téglakupac maradt.

Ahogy tehát Magyarországon tudatosan, kemény kézzel irányítva zajlik a múlt rekonstrukciója és a jövő konstrukciója, úgy zajlik ugyanez a (re)konstrukció Gábor életében, nem kevésbé tudatosan és nem kevésbé törvénytelen, helyenként visszatetsző eszközökkel. Nem tudjuk, mi lesz Gábor és Sophie sorsa, nem derül ki, lehet-e hazugságokra és mesterségesen kreált múltra jövőt építeni. Ha maradunk a Gábor sorsa és a magyar történelem közötti párhuzamnál, akkor a válasz az, hogy lehet, ha nem is az örökkévalóságig, de egy emberöltőn át biztosan.

Kalligram Könyvkiadó, Pozsony 2006

Share on Facebook

Elért hozzám egy játék, megkaptam a kreatív bloggernek járó díjat Cseritől és Cottától, noha én is osztom Cotta fenntartásait: az én blogom egyáltalán nem kreatív, ez egy teljesen szokványos olvasónapoló, nem járultam hozzá eredeti gondolatokkal az olvasónapló műfajához. De ha már így alakult, igyekszem betartani a szabályokat. Ennek megfelelően íme hát hét dolog magamról:

1. Macskapárti vagyok. Sajnos Vackor nevű cicám néhány éve egy környékbeli spániel áldozata lett, itt kezdődött kiábrándulásom a falusi életből.
2. Egy nagyon kicsi városban lakom (falu ez inkább), remélhetőleg már nem sokáig.
3. Van egy másfél éves lányom.
4. Várom a pelenkázós korszak végét, mert imádom a műkörmöt, de a hosszú köröm és a pelenkatartalom nem jó barátok.
5. Tudok tíz ujjal, vakon gépelni.
6. A színházat sokkal jobban szeretem, mint a mozit.
7. Koránkelő vagyok, szeretem a hajnali nyugalmat, amikor az egész családom alszik még.

És továbbítom a díjat az alábbiaknak:
1. Cseri – régóta olvasom, hasonló az ízlésünk
2. Cotta – a másik blogger Cseri mellett, akit amolyan rokonléleknek tartok, bár sajnos én nem olvasok olyan sokféle dolgot, mint ő
3. Könyvtáros Testvér – örülök, hogy újrakezdte a bloggolást, szeretem az írásait
4. Peti bácsi – bizarr kiskönyvtáráról szóló bejegyzéseit rendszeresen olvasom
5. egy ember – tetszenek a könyvek, amelyekről ír, és örülök az új rovatnak, a „hónap olvasó”-jának
6. Amadea – más az ízlésünk, de csodálom a belőle áradó energiát
7. Szalonnacukor – csak azért hagytam a végére, mert nem könyvesblogot vezet; szeretem a stílusát, a leghétköznapibb dolgokról is érdekesen tud írni

Share on Facebook