Könyvmolyoló

Elért hozzám egy játék, megkaptam a kreatív bloggernek járó díjat Cseritől és Cottától, noha én is osztom Cotta fenntartásait: az én blogom egyáltalán nem kreatív, ez egy teljesen szokványos olvasónapoló, nem járultam hozzá eredeti gondolatokkal az olvasónapló műfajához. De ha már így alakult, igyekszem betartani a szabályokat. Ennek megfelelően íme hát hét dolog magamról:

1. Macskapárti vagyok. Sajnos Vackor nevű cicám néhány éve egy környékbeli spániel áldozata lett, itt kezdődött kiábrándulásom a falusi életből.
2. Egy nagyon kicsi városban lakom (falu ez inkább), remélhetőleg már nem sokáig.
3. Van egy másfél éves lányom.
4. Várom a pelenkázós korszak végét, mert imádom a műkörmöt, de a hosszú köröm és a pelenkatartalom nem jó barátok.
5. Tudok tíz ujjal, vakon gépelni.
6. A színházat sokkal jobban szeretem, mint a mozit.
7. Koránkelő vagyok, szeretem a hajnali nyugalmat, amikor az egész családom alszik még.

És továbbítom a díjat az alábbiaknak:
1. Cseri – régóta olvasom, hasonló az ízlésünk
2. Cotta – a másik blogger Cseri mellett, akit amolyan rokonléleknek tartok, bár sajnos én nem olvasok olyan sokféle dolgot, mint ő
3. Könyvtáros Testvér – örülök, hogy újrakezdte a bloggolást, szeretem az írásait
4. Peti bácsi – bizarr kiskönyvtáráról szóló bejegyzéseit rendszeresen olvasom
5. egy ember – tetszenek a könyvek, amelyekről ír, és örülök az új rovatnak, a „hónap olvasó”-jának
6. Amadea – más az ízlésünk, de csodálom a belőle áradó energiát
7. Szalonnacukor – csak azért hagytam a végére, mert nem könyvesblogot vezet; szeretem a stílusát, a leghétköznapibb dolgokról is érdekesen tud írni

Share on Facebook

Hijuelos egy másik könyve, A Mambo Kings szerelmes dalai nem vonult be a kedvenceim közé, mégis olyan szenvedély, olyan elementáris erő sugárzott a szövegből, hogy nem tudtam ellenállni annak, hogy levegyem a polcról Hijuelos egy másik regényét is, ha már egyszer megvan. (Ugye, milyen jól jön néha, hogy ilyen betegesen gyűjtöm az olvasnivalót – szerintem sokáig traumaként fognak még élni bennem ezek az évek, amikor a világ végén lakom és a legközelebbi könyvtár vagy könyvesbolt 30 kilométerre van. Olyan leszek, mint a nagymamám, aki sosem felejtette el az ínséges éveket, és mindig van a kamrájában egy zsák cukor és egy zsák liszt. Nekem meg mindig lesz a polcomon egy zsákra való olvasnivaló.)

Az előző könyvhöz hasonlóan ez a regény is a zene köré szerveződik, ezúttal egy Israel Levis nevű zeneszerző életét kísérhetjük figyelemmel. Levis rendkívül tehetséges zongoristának és zeneszerzőnek indult az 1920-as években. Elsősorban klasszikus darabokat komponált, emellett azonban a népszerű kubai műfajokban is alkotott, szerzett számos dalt, rumbát és zarzuelát (amolyan kubai operettet) is. Ez okozta végül a végzetét, 1928-ban ugyanis röpke pár óra alatt megkomponálta Rosas Puras című rumbáját, amely világhírűvé tette. Ünnepelt zeneszerzőként utazgatott ezután a világban, majd Párizsban telepedett le, ahol évekkel később aztán a nácik nem hitték el neki, hogy nem zsidó – ilyen névvel hiába bizonygatta, hogy bizony ő hívő katolikus családból származik. Így 1946-ban lesoványodva, megtörten, betegen és hat tetovált számmal az alkarján tér vissza Európából Havannába.

Ez gyakorlatilag az első tíz oldal alatt kiderül, és éppen ezért tetszett ez a könyv: tudjuk, mi fog történni, tudjuk, mi lesz a szereplők sorsa, így a regény olvasása közben nem furdalja az oldalunkat a kíváncsiság, kényelmesen gondolkodhatunk motivációkon, okokon, sorson és személyes felelősségen. Israel Levis nem szimpatikus ember – nyájas, előzékeny, udvarias mindenkivel, sok felszínes kapcsolata van, ugyanakkor kissé pökhendi és annyira naiv, hogy az már szinte idegesítő. Azt gondolja, hogy zenei tehetsége és hírneve mintegy burokba zárja, így nem kell foglalkoznia sem a kubai diktátorral, Machadóval és annak rémuralmával, sem később Párizsban a náci megszállókkal. Elveszíti élete két nagy szerelmét, egyiket Machado, másikat a nácik miatt, ám ő továbbra is úgy gondolja, elég, ha a zenével foglalkozik.

A fülszöveg szerint ez a könyv a művészet, a család és a haza szeretetéről szól – vitatkoznék: inkább szól a művészet, a család és a haza iránt érzett szeretetből való kiábrándulásról. Levis ugyanis hátat fordított hazájának és családjának, amikor a 30-as évek elején Párizsba költözött, a zenének pedig akkor, amikor felhagyott azzal, hogy „komoly” darabokat komponáljon és inkább a könnyedebb műfaj gyors sikereit választotta. Ezek a döntések élete végéig gyötrik: Párizsban szeretett Kubája és családja, valamint a „komoly” zeneszerzőket övező másfajta tisztelet hiányzik neki, Havannában és a családja körében viszont úgy érezte, gúzsba kötik, megfojtják, a felszabadulást ez alól éppen a világsláger, a Rosas Puras sikere tette lehetővé.

Mind a két Hijuelos-regény rendkívül szenvedélyes, sodró lendületű, bár egy kissé felszínes. Témája miatt ez a regény közelebb állt hozzám, mint az előző, főleg ebből hiányzott hát nekem az, hogy kicsit mélyebben belemásszon Hijuelos Levis lelkébe. Sajnálom, hogy nem ismerem sem a mambót, sem a rumbát, sem a zarzuelákat, így hiányzott az olvasás élményéből az, hogy közben dudorásszam ezeket a dallamokat – pedig úgy lenne az igazi.

Perennial, New York 2003 [2002]

Share on Facebook

Pár éve ment a mozikban egy dokumentumfilm, amelyben párhuzamosan mutatták be a Dandy Warhols és egy Brian Jonestown Massacre nevű együttes karrierjét. Mindkettőben tehetséges emberek zenéltek, a Dandyből világszám lett, a Brian Jonestown Massacre pedig azóta is igyekszik megírni a nagy durranást, és még mindig nem sikerült igazán befutniuk. A dokumentumfilm a két pálya alakulásának különbségeit mutatja be, és a mögöttük megbújó okokat boncolgatja. Na, ez a film motoszkált az agyamban, miközben ezt a könyvet olvasgattam.

A környezet persze tök más: a helyszín a negyvenes évek végének Kubája és az ötvenes évek New Yorkja, a zene pedig a mambó. Két testvér, Cesar és Nestor Castillo New Yorkba érkezik Kubából szerencsét próbálni, megalakítják a Mambo Kings nevű zenekart és tisztes sikereket érnek el vele. Kétség nem fér a fivérek tehetségéhez, az énekes/frontember Cesar pedig igazi sztáralkat: kiváló muzsikus, karizmatikus egyéniség és döglesztően jóképű macsó. Csak egy egészen pici hiányzott a fivéreknek és az együttesnek az igazi hírnévhez és a gazdagsághoz. Volt slágerük is, még a tévében is felléptek, de a nagy áttörés nem sikerült. A könyv elején Cesart látjuk, amint öregen, alkoholistán, betegen ül egy New York-i szállodában, és készül a halálra. Közben a lemezjátszón (azaz a hangraforgón, ahogy a könyvben hívják) lejátssza a Mambo Kings lemezeit, legnagyobb slágereit, és végiggondolja az életét.

Egy zenei pálya kudarca (már ha annak lehet tekinteni a Mambo Kings karrierjét) még nem töltené meg a több mint 450 oldalt. A regény a zene mellett vagy azzal szorosan összefonódva ugyanúgy Cesar története is, ahogyan Cesar maga sem választható el a mambótól és a Mambo Kingstől. Cesar a klasszikus machismo megtestesülése: egyszerre durva, faragatlan (persze nehéz gyermekkora volt) és behízelgően gáláns, a nőket egészen öregkoráig semmiféle komoly kapcsolatban nem tudja elképzelni, viszont ágyba vinne minden nőt, akit gusztának talál, és ott szívesen elhenceg legendásan nagy szerszámával. (És itt meg kell emelnem a kalapomat a fordító, Falvay Mihály előtt, aki bámulatosan sokszínű és kifejező szókinccsel magyarította a regény több száz ágyjelenetét.)

Nehezen rázódtam bele ebbe a regénybe, az elején nagyon utáltam ezt a szupermacsó közeget, ráadásul ez a zene is szörnyen távol áll tőlem, a mambóról azt sem tudom, mi fán terem. Ám ez a regény nem a machismo ünneplése, sokkal inkább búcsúdal hozzá és még egy sor életérzéshez. Cesar a hetvenes évek végén a maga ötvenes évekbeli felfogásával és külsejével úgy néz ki, mintha a Marsról érkezett volna. A regényben csak érintőlegesen esik szó a társadalmi változásokról, a kubai forradalom sem túl hangsúlyos benne, mégis: az öreg, lecsúszott Cesar a hotelszobában nem csak a kivénhedt mambókirály, hanem egy letűnt kor egyik utolsó példánya is. Kiábrándultan, megkeseredetten, férfiúi dicsőségének emlékeivel várja az elmúlást, és az utókorra nem hagy mást, mint néhány lemezt és szerzeményt. Meg talán néhány törvénytelen gyereket.

Európa Könyvkiadó, Budapest 1994 [1989], fordította: Falvay Mihály

Share on Facebook

A tavalyi évben még mindig kevesebb könyvet olvastam, mint amennyit akartam, viszont amikor a tavalyi legjobb hármat kerestem, rájöttem, hogy az a kevés könyv, amit sikerült elolvasnom, egészen jó volt. Remek könyvélményekben volt részem, meglepetések is értek szép számmal. A legjobbakat nehéz is volt kiválasztani, végül azt a három „legjobbat” választottam a besztofba, amelyik a legnagyobb meglepetést okozta számomra.

Az első ezek közül Agota Kristof Trilógiája volt, amelybe teljesen közömbösen vágtam bele, az első részt elég nagy kedvvel, de azért nem szuperlelkesen olvastam, de aztán teljesen magával ragadott a regény. Nem hagyott nyugodni, zakatolt rajta az agyam, rendre visszalapoztam az elejére, ellenőrizni az elméleteimet. Zseniális mű, olyan, amit az ember sokszor elolvas az élete során. El is határoztam, hogy a trilógia első része lesz az első könyv az életemben, amit franciául fogok olvasni. Majd beszámolok az eredményről.

A második meglepetést Pynchon szolgáltatta nekem – bár ez így nem teljesen igaz, hiszen Pynchont olvastam már korábban, de az csak egy novella volt és jó régen. Közben Pynchont körülveszi egy olyan hype (nem csak itthon), ami engem taszítani szokott. Ennek ellenére győzedelmeskedett bennem a több évvel ezelőtti novella kiváltotta kíváncsiság, és A 49-es tétel kiáltása hetekig lekötött: élvezettel faltam a bámulatos nyelvi bravúrokkal, sokrétű szöveggel, játékossággal, humorral teli lapokat. Eltettem, többször el fogom még olvasni.

A harmadik meglepetés pedig Jhumpa Lahiri volt. Régen szerettem a novellákat, aztán egy idő után elkezdtem mellőzni őket és ma már szívesebben olvasok regényeket. Jobban szeretem, ha nem kell minden nap új szereplőket tanulnom, új helyzetekbe képzelni magamat, én általában nem szeretem, ha egy történetben csak tíz oldal van, utána kifullad. Lahiri előző novelláskötete azért tetszett, így ezt az újat, az Egy ismeretlen világot is elolvastam. És novelláskötet rég tetszett ennyire, gyönyörű történetek ezek mind egy szálig. Noha tény, hogy sokat szívesen olvastam volna tovább, hiányérzet egyik után sem maradt bennem.

Ezek voltak hát a 2009. év legjobbjai számomra, kívánok mindenkinek, egy kissé megkésve, boldog új évet!

Share on Facebook