Sapphire: Push

Azt hiszed, kitolt veled az élet? Azt hiszed, szar neked? Tiszta ideg vagy attól, hogy az anyádra már megint rájött az öt perc, az apád meg hülye, mint mindig? Olvasd el Precious Jones történetét, és rájössz, hogy nincs neked semmi problémád. „Tizenkét évesen megbuktam, mert gyerekem született az apámtól” – így kezd mesélni életéről a 16 éves kislány akkor, amikor éppen második gyermekét várja apjától és kirúgják a suliból.

Vérfertőzés, nemi erőszak, zsarnok és a gyerekét a pasijának kiszolgáltató anya – ezek Precious Jones magánéletének elemei. Nemtörődöm iskola, ahol senkit sem érdekel, hogy Precious 16 évesen még olvasni sem tud, valamint szemüket, fülüket befogó szociális munkások, hallgatásukkal cinkosságot vállaló szomszédok, ismerősök – ezek a Precious körüli világ elemei. Mély fájdalom, frusztráció. Precious maga teszi fel a kérdést: hogy történhetett meg még egyszer, hogy az apja teherbe ejtette? Hogy nem csukták le, vitték el, távolították el onnan? Hogy nem érdekelt senkit, mi történik egy gyerekkel? Hogy lehet, hogy Preciousnek 12 évet kellett várnia arra, hogy valaki megölelje, és az a valaki egy ápoló a kórházban, ahol megszületett az első gyereke?

Precious 16 éves, amikor végre találkozik valakivel, akit érdekel, mi történik vele: egy elhivatott tanárral (aki Sapphire alteregójának tűnik), aki Precioust és a többi hasonló sorsú lányt türelemmel, megértéssel tanítja nem csupán írni, olvasni, hanem arra is, hogyan fejezzék ki érzéseiket, gondolataikat, hogyan álljanak ki magukért. Lassan Precious is magára talál, képes lesz szeretni magát, a fiát, a tanárt. Így sem lesz annyira rózsaszín a végkifejlet, mint a regényben gyakran hivatkozott Kedves jóistenben, de a mindent felemésztő düh és tudatlanság valamelyest eloszlik.

A könyv olvasása közben az a kérdés motoszkált a fejemben, hogy én, egy (Precioushöz képest) privilegizált helyzetben levő fehér, középosztálybeli, szeretteimmel élő nő vajon miért olvasom ezt a könyvet? Miért nem tudom letenni? Talán jó csámcsogni mások bánatán? Vagy afféle egzotikus tabló ez egy messzi világ nehéz sorsú embereiről? A válasz máshol keresendő: Sapphire regénye azért férkőzik be a gondolatainkba, mert önmagunkkal való szembenézésre késztet: mi vajon segítenénk? Mi vajon meglátnánk Precioust, aki úgy érzi, láthatatlan? Mi vajon megölelnénk? Vagy csavarjunk egyet a történeten, és most nem Precious Jones a főszereplő, hanem Kolompár Teri, és nem New York a helyszín, hanem Budapest. Szembejön velünk Teri, 16 éves, terhes, szemét lesütve jár, nem tud írni, olvasni, és ha megszólal, beszéde jórészt káromkodásból áll. Én vajon segítenénk rajta? Én meglátnám egyáltalán, vagy átnéznék rajta? Embert látnék vagy valamilyen rubrikába húzandó strigulát?

Megölelném?

Nem hagy nyugodni ez a kérdés, és pláne nem hagy nyugodni az, hogy hiába szeretném rávágni, hogy persze, segítenék, ahogy csak erőmből telik, az igazság az, hogy nem tudom a választ. Nekem ez az igazán sokkoló, ez a szörnyen megrázó ebben a regényben. Ettől lesz számomra Sapphire regénye fontos, szemléletformáló könyv.

Vintage Contemporaries, New York 1997 [1996]

  • Share/Bookmark

Continue reading

Ingo Schulze: Adam és Evelyn [Adam und Evelyn]

1989 augusztusában a szüleimmel és tesómmal útnak indultunk az NDK-ba, annak is az északi csücskébe nyaralni. És a fél NDK szembejött velünk, célba vette a Balatont, mert felmerült a lehetősége, hogy megnyitják a határt. Hitték is az emberek, meg nem is, mindenesetre sokan feladtak mindent, hogy ha mégis megtörténik, ott legyenek, mert azt aztán végképp nem hitte senki, hogy aztán többé nem engedik le a sorompót. Ebben a miliőben és ebben a korban játszódik Ingo Schulze regénye.

1989 augusztusában a Balatonhoz készül nyaralni Evelyn és menne vele a barátja, a női szabó Adam is. Vagyis annyira nem menne, mert még nem érkezett meg a kiutalt Ladája, meg hát sorban állnak az ajtaja előtt a kuncsaftok is, megy a szekér. De aztán történik egy s más, Evelyn in flagranti éri Adamot, összepakol és elindul Magyarországra a barátnőjével és annak sármos és gazdag és nyugati unokatestvérével. Így Adamnak sincs más választása, ha a Ladára még mindig várni kell, akkor a borítón szereplő ősrégi Wartburggal ered Evi és a barátai után. Szerelme (és végtelen bűntudata) hajtja a nő után, még egy iratait elveszített lányt is képes átcsempészni a határon a kocsi csomagtartójában, csak utolérje Evit.

Közben zajlik a híres páneurópai piknik a Balatonnál, ahol a fél NDK várja, hogy megnyíljon a határ. Így hát természetesen a mi hőseinkben is felvetődik a menni vagy maradni kérdés. Ráadásul a nyugati unokatestvér a nyugat szépségeit is vázolja előttük. Evi hajlana arra, hogy menjenek, Adamnek viszont biztos megélhetése és egész jó dolga van Berlinben, nem igazán akar mozdulni. „Azt hiszed, ott hagyok mindent, a házat, a kertet, a sírokat, mindent? Hogy képzeled?” – förmed rá Evire a vita hevében.

A cím és a mottók egyértelművé teszik, hogy ez valamiféle megkísértés-történet lenne. Ez és a felvetett kérdések (a megbocsátás lehetőségei, illetve a menni vagy maradni) is túl súlyosak ehhez a könyvhöz, nem is bírja a terhet a történet, a végére össze is roppan alatta, és könnyed nyári regényből súlyos társadalomrajzzá lesz. Van-e visszaút a határról? És a határon túlról? Ki a hős, aki marad, vagy aki idegenben kezd új életet? Kell-e egyáltalán hősnek lenni? Ott lehet-e hagyni házat, kertet, sírokat, mindent?

Az Adam és Evelyn kellemesen tinglitangli nyári olvasmánynak indul, amit a Balaton-parton érdemes olvasni a döglesztő hőségben. Nekem ehhez most a Balaton és a döglesztő hőség is hiányzott, de ennél nagyobb baj, hogy a regény a végére megszűnt tinglitangli lenni és bekomolyodott, bekomorodott. Talán túl komolyan vettem a regény második felét, mert mostanában engem is foglalkoztat a menni vagy maradni és az összes ehhez kapcsolódó kérdés, de a magam részéről jobban örültem volna, ha marad ez a regény könnyed nyári olvasmány.

Európa Könyvkiadó, Budapest 2009 [2008], fordította: Nádori Lídia

  • Share/Bookmark

Continue reading

Susan Loomis: Ház a Tatin utcán [On Rue Tatin]

Belátom, részben az én hibám, hogy nem tetszett ez a könyv: egészen másra számítottam. Azt hittem, hogy ez a könyv regény, amelynek cselekményében nagy szerepet kap a főzés és ezért receptek is vannak benne. Tehát ismétlem: regényre számítottam. Ez a könyv viszont nem fikció, hanem a szerző, Susan Loomis mesél arról, hogyan vásárolt meg és újított fel egy csudaszép házat Normandiában, majd hogyan teltek a napjai a francia kisvárosban, hogyan ismerkedett meg a kisváros lakóival, hogyan szokta meg az ottani életet, illetve arról, hogy – mivel ő maga egyébként szakács és gasztronómiai szakíró – közben mi mindent főzött.

Részben viszont a könyv is tehet arról, hogy nem lett a kedvencem, elsősorban azért, mert engem egyáltalán nem hoz lázba egy ház felújításának története, sem az, milyen szörnyen bonyolult normális professzionális tűzhelyet venni Franciaországban vagy éppen hogy szörnyen bosszantó, hogy Franciaországban csak a betelepült amerikaiak tartják be a törvényt, ejnye-bejnye. Mindez engem cseppet sem érdekelt. Másodsorban meg azért, mert ehhez hozzájött egy olyan narrátor, akit egyáltalán nem találtam szimpatikusnak. Susan Loomis már a könyv elején megejtett néhány fura megjegyzést, például arról, hogy azért szült viszonylag későn, mert „mint minden amerikai” ő meg a férje olyan sokat dolgoztak. (Mert mi nem amerikaiak persze a seggünket meresztjük egész álló nap.) Folyton picsogott arról, mennyire nem volt pénzük, ehhez képest a fiukat egy teljes állású bébicsősz terelgette, akit az USA-ból hoztak magukkal, majd magániskolába járt és a körzeti orvos sem felelt meg neki, a 100 km-re fekvő Párizsba járt magánorvoshoz. Ez már megalapozta a hangulatomat, és az enyhén szólva is felsőbbségtudattal teli megjegyzések nem ritkultak, ezért nem tudtam megkedvelni Susan Loomist, márpedig az nem ártott volna ahhoz, hogy kedvvel tudjam olvasni a történetét.

A könyv legnagyobb erőssége egyértelműen a receptgyűjtemény. A vidéki francia konyha finomságaiból ad válogatást Loomis (de sajnos mivel ez nem szakácskönyv, a szokásos ételfotók nélkül, ami nagy hiányossága a könyvnek). Nekem, aki nagyjából 20 éve kisebb-nagyobb szünetekkel fogyókúrázom és a libamájnak még a gondolatára is bűntudatom van (pedig imádom), üdítő volt a szokásos olívaolajas, zöldsalátás soványhúsos receptek mellett libazsírral, dióval, vajas tésztákkal teli recepteket olvasni. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire koleszterindús kajáknak is van még ma piaca. Az egyik fogás például nem más, mint hajszálvékonyra vágott krumpli kisütve és fűszeres libazsírba forgatva. Isteni lehet. (És sosem fogom elkészíteni.)

Loomis könyvében sok olyan recept van, amelyhez olyan alapanyagra és fűszerre van szükség, amely az én konyhámban ritkán kerül elő, de talán éppen ezért tetszettek ezek a receptek: ha valami rendhagyóra vágyom, érdemes lesz levenni a polcról. A nem receptes oldalakat viszont jobb egyszerűen átlapozni.

Kulinária Kiadó 2004 [2002], Budapest, fordította: Siklós Márta

  • Share/Bookmark

Continue reading

Michael Ondaatje: Divisadero

Eddig három regényt olvastam Ondaatje tollából (Az angol beteg, Anil és a csontváz, In the Skin of a Lion), és ezek  után igen nagyok voltak az elvárásaim legutóbbi, 2007-es regényével szemben. Számítottam arra, hogy rendkívül lírai hangvételű és össze-vissza töredezett narratívát fogok olvasni. Sokáig tologattam a polcon, mert tudom, hogy számomra Ondaatje regényeihez nem csak sok csönd szükséges, hanem az is, hogy tökéletesen rá legyek hangolódva az ilyen kissé szétfolyó, sok irodalmi utalással dolgozó, költői mondatokat felvonultató prózára. Eljött a pillanat, lett néhány nyugiban töltött napom, elővettem hát a Divisaderót, amely meg is felelt a várakozásaimnak, ha az eddig említett dolgokat nézzük. Az eddigi négy Ondaatje-regényből mégis a Divisadero tette rám a legkisebb hatást.

A cím – ahogy azt a regényben is olvashatjuk – kettős asszociációra játszik rá: egyfelől megidézi az angol division szót, másfelől a spanyol divisar szót. Ami a szó angol jelentését illeti: valóban egy nagy “választóvonal”, egy nagy “törés” áll a regény központjában. A hetvenes években egy férfi egyedül nevel egy kaliforniai farmon három gyereket. Anna a vérszerinti lánya; Claire-t mintegy vigaszdíjként kapta pár naposan a kórháztól, amely nem tudta megmenteni Anna anyjának életét; Coop pedig a lányoknál néhány évvel idősebb fiú, aki kisfiúként árván maradva kerül a családhoz. Az apa neki is ad otthont és munkát, de nem a lányok testvéreként neveli. Aztán megtörténik a családi tragédia, és ez lesz az a bizonyos törésvonal, amely nem csak a szereplők életében, hanem a regényben is megkerülhetetlen és átugorhatatlan. Ehhez az eseményhez térnek vissza a szereplők, ide fut ki egész korábbi életük, és ez határozza meg későbbi napjaikat is.

Ami pedig a szó spanyol jelentését illeti – Ondaatje szerint a divisar azt jelenti, hogy “nagy távolságból szemlélni valamit”. Ezt igyekszik megvalósítani maga a regény is, illetve Anna is, aki az a regény egyik narrátora (a másik személytelen mindenttudó narrátor). Anna sok évvel a tragédia után álnéven él és dolgozik irodalomtörténészként egy francia faluban , és egy francia költő életéről készül monográfiát írni, az ő életét szemlélni messziről, és közben nem tud szabadulni a saját életétől. Anna és a francia költő élete össze is ér egy ponton, egészen fizikai kapcsolatot teremtve így Anna élete és munkája között.

És idáig volt számomra érdekes és élvezetes a regény. De jött ezután még egy nagy törés, és a regény az Anna által tanulmányozott francia költő életére tért vissza, és bevallom,  hiába láttam meg a párhuzamokat, az eszemmel hiába értettem, hogy van létjogosultsága a regény harmadik harmadának is, az számomra teljesen érdektelen maradt. A kaliforniai furacsalád és a francia költő élete közötti kapcsolódási pontok számomra nem voltak elegendőek ahhoz, hogy lelkesen olvassam az utolsó fejezeteket is.

Összességében így ezúttal egy gyönyörűséges, de rendkívül felemás regényt kaptam Ondaatje-tól. Talán túl mélyek voltak számomra a törésvonalak. Vagy talán nem szemléltem kellő távolságból a történetet. Nem tudom. Biztos vagyok abban, hogy ha újraolvasnám, és nem kötné le a figyelmemet le a cselekmény követése, sokkal jobban tetszene – csak éppen olyan nagyon nem vágyom újraolvasni.

Alfred A. Knopf, New York, 2007

  • Share/Bookmark

Continue reading

prev posts